2014. március 18., kedd

A bátyáim és én

A bátyáim és én
A legnagyobb, a legcsendesebb, a legigazabb, a legtávolibb, a legkedvesebb, a leggyorsabb és én

A könyv Bart Moeyaert hat fiútestvérével átélt gyermekkori kalandjairól szól. Először 2000–ben jelent meg harmincegy kis történettel. A következő kiadások folyamatosan új történetekkel bővültek. A 2002–es kiadásban tizenegy, a legújabb 2010. februárban kiadott 'felnőtt' könyvben hét újabb  kalandot olvashatunk. A hatodik, 2005–ös kiadás egy cd–vel együtt jelent meg, amin maga az író olvas fel néhány történetet.

A történetek teljes mértékben önéletrajzi ihletésűek, de olyan formában megírva, hogy az olvasó akár saját gyermekkori élményeit is felismerheti bennük.

A történeteket a legkisebb fiú meséli egyes szám első személyben, és testvéreit sohasem szólítja nevükön. A névtelen szereplők sokszor különleges képességiek által válnak megnevezett személyekké, például: „az egyik bátyám, aki a fülkagylóját a fülébe tudta gyömöszölni és erre gyakran meg is kértük…”

Egy érzelmekkel teli könyvről van szó, de ezeket az érzelmeket legtöbbször a szavak és a sorok között fedezhetjük fel. Ugyanakkor a humor is jelen van a könyv minden egyes oldalán.

Bátran ajánlom mindenkinek ezeket az izgalmas, kedves kis történeteket.*

A magyarra fordított történetek közül 10, a kiadó és a szerző engedélyével itt olvasható:

Velünk született tudás
A pipa
Pérdekádé
Fő az egészség!
Találmányok
A király nálunk járt
Sötétség
Mégsem
A szörny
A lány, aki melegséget hozott


* Kelemen Ágnes szakdolgozatából adaptálva

Források (hollandul):
Broere - Bart Moeyaert Homepage
Eric Vanthillo: Pluizuit leest en bespreekt kinder-en jeugdboeken
NRC Boeken: Wie het langst zijn adem kon inhouden

Interjú a fordítási projektről (magyarul): Mindenki hozta a maga stílusát

2013. április 12., péntek

Sötétség - Het donker daar

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 93-95. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010


Sötétség

Édesanyánk az én kedvemért szorosra tűrte be az ágyneműt, így jó sötét lett a takaró alatt. Koromsötét, különösen az ágy végében. Az a kevés levegő ott sűrű és meleg volt, és amikor lábamat felhúzva és karomat összetéve összekuporodtam, mint egy teknősbéka, olyan fülledt lett a levegő, hogy nem lehetett kibírni.

Amikor majdnem túl késő volt, amikor majdnem megfulladtam, amikor majdnem becsináltam a félelemtől, mert azt hittem, hogy nem fogok időben friss levegőt kapni, jöttek a bátyáim és megmentettek a sötétségtől. Kiabálva beviharzottak a szobába, rám ugrottak, lökdöstek és ráncigáltak, miközben én — mint egy kisbaba az anyja hasából— az ágy fejénél feltűntem és levegő után kapkodtam.
— Él még! — mondta ekkor mindig az egyik testvérem, aki ezzel magyarázta, miért ért fülig a szám. Az arcom vörös volt és ragyogott a hőtől és a mennyei dicsfénytől. Egész testem bizsergett, belül ujjongtam, mert még éltem, és még éltek a bátyáim, és hallottam, ahogy édesanyám pakol a konyhában, tehát még élt ő is.

Eközben kirohantak a testvéreim a szobából, kattogtak, mint a gépfegyverek és néha hangosabban: dörögtek, mint a bombák, amik nem sokkal egymás után felrobbantak, és pár másodpercen belül hatalmas pusztítást végeztek a lépcsőfordulóban és a szomszédos szobákban. Ott feküdtek hatan, legtöbbször felborult székek alatt, mozdulatlanul, mintha meghaltak volna, miközben nekem a hasamat kellett fognom a nevetéstől.
Ha anyánknak nem volt túl sok dolga, dúdolva feljött, megállt a legfelső lépcsőfokon és megrémült a hullák látványától. Meggyőző volt.
— Jaj, jaj, jaj! — kiabált, arcát a kezébe temette, majd felkiáltott, hogy széttépi a szívét a bánat, jaj, jaj, jaj, mindegyik fiamat elvesztettem, de amikor meghallotta, hogy kuncogok, megkönnyebbülten  felsúhajtott.
  — Mégiscsak van egy, aki még él! — mondta ekkor.
Mindig besétált a csapdába. Mindig sikoltott egyet, amikor a testvéreim hirtelen felugrottak és azt kiáltották, hogy támadás.
— Feltámadás — mondta édesanyánk és ugyanazt értette alatta, és semmi sem nyomhatta el az örömünket. 
Élveztük, hogy még élünk, és ezt ki is mutattuk neki átkarolva a lábát, de egymást is átöleltük vagy vaktában belecsíptünk egymás karjába vagy lábába, mert akinek fáj valamije, az nem álmodik.

De ez nem mindig volt jó játék. Egy november este az ágy végében ültem, a takaró alatt. Már előre örültem annak, hogy jönnek és megmentenek a haláltól, én majd felkiáltok, ahogy szoktam, pont időben, pont abban a pillanatban, amikor elérném a határt a ,,még nem” és a ,,már nem” között. Figyeltem a körülöttem lévő tompa hangokra, és legnagyobb rémületemre észrevettem, hogy a szívem sokkal erősebben ver, mint máskor. Biztos voltam abban, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat. Hallottam a dörömbölést a fülemben, és most — úgy, mint ahogy egy lepke valószínűleg a bábjában —  gombóccá összekuporodva ültem és hallottam a vérem lüktetését az ereimben. Félelem fogott el. Páni félelem. Folyt rólam a víz, és elkezdett viszketni a hónom alatt, de én csak vártam a bátyáimra, ahogyan azt megbeszéltük. Elkezdtem számolni, nem visszafele, hanem előre, de ezt se nagyon sokáig bírtam, mert amikor észrevettem, hogy a szemhéjam alatt szokatlanul sötét van, elvesztettem minden érzékemet a számtan iránt. Már nem láttam villanásokat, amiket ilyenkor mindig látni lehet a sötétben, és az a narancsos árnyalat sem jelent meg, ami néha feltűnik. Nem jutottak el hozzám külső hangok. Az egyetlen, amit hallottam, a saját gondolataim voltak. Például hallottam, amint azt gondolom, hogy már nem pusztán a sötétben vagyok. Hirtelen ráébredtem: ez már maga a sötétség.

Mintha egy méh csípett volna meg, olyan gyorsan bújtam elő a takaró alól. Levegő után kapkodtam, kinyitottam a szememet, majd megkönnyebbülten elmosolyodtam, mert még éltem. De sötét maradt, koromsötét, és az a borzalmas érzésem támadt, hogy élve kerültem át a másik oldalra, oda, ahova normális esetben csak holtan lehet. Próbáltam hívni a testvéreimet, de a sötétség beférkőzött a tüdőmbe, és a torkomon akadt a nevük. A szomszédból kuncogó szellemeket hallottam. Sőt, hangosan nevetgéltek. Azt gondoltam, egy ajtó közeledik felé, ami egyszercsak ott is termett: a sötétben három fénycsík keretezte, és dúdolt, mint édesanyánk. Aztán hirtelen ki is nyílt.
— Azt hittem, halottak vagytok —beszélt anyukánk a szobának Csodálkozva nézett végig a testvéreimen, a legidősebbtől a leggyorsabbig, akik mind ott voltak a szobában és hahotáztak és a könnyüket törölgették. Már nyöszörögtek a hasfájástól, de amikor felém mutattak, nem bírtak magukkal.
— Nem, nem, még élünk — próbálták egyszerre mondani, de nem sikerült.
— Akkor miért ültök itt a sötétben? — kérdezte anyánk.
 Erre a bátyáimnak ki kellett találniuk valamit.

Teknősbéka lettem. Lehajtottam a fejemet és visszamásztam a takaró alá a sötétbe, hogy dühösen és szomorúan meghaljak. Aki meg szeretne menteni, annak van még pár perce.

Fordította Jankovits Dániel
Szerkesztette Tar Noémi és Varga Edit

Fő az egészség! - Als we maar gezond zijn

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 31-33. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Fő az egészség!

Attól függ, milyen fajta hagymáról van szó: a gyöngyhagyma túl kicsi, a mogyoróhagymával nem mentünk sokra, a lilahagymáról nem is tudtunk semmit. Egy nagyobb vöröshagyma kellett, olyan, amilyet anyánk a sült hús mellé vagy a levesbe rak. A fényes, fehér részig pucoltuk meg őket és mielőtt a hónunk alá raktuk volna, lyukakat fúrtunk beléjük, hogy gyorsan hassanak.
— Lyukakat? — kérdezte az egyik bátyám.
— Hogy a szagát érezhessük — mondta egy másik.
— Hogy levet ereszthessen — szólt a harmadik.
— Hogy gyors eredményt érhessünk el — mondtam én.

Néma csend kerekedett, a testvéreim a számat bámulták, vajon elhagyja-e még valami hülyeség. Így adták tudtomra hogy a három szótagú szavak az én számból furcsán hangzanak. A szemüket forgatták, a felkarjukat a törzsükhöz szorították, és mereven felhúzták a vállukat.
— De így van, nem?! — kérdeztem óvatosan — A lyukakat a gyorsabb eredményért fúrjuk bele, mert így a szag és a lé gyorsabban kijön a hagymából.
— Nézzétek már! — mondta az egyik bátyám anélkül, hogy felém fordult volna. — Hát ez beszél?! Ez aztán biztosan mindent tud a hagymákba vájt lyukakról.
Egy másik bátyám úgy vélte, azok a lyukak az én arcomon jobban mutatnának.
— Nem kértünk kommentárt! — mondta. Neked nem kell betegnek lenned. Csak nekünk kell megbetegednünk, hogy a mi közérzetünk jobb legyen.
— Tulajdonképpen a mi egészségünk érdekében. — mondta a másik bátyám.
— Hmmmm… — húztam a számat.

Az elfojtott haragtól ennél többet  nem tudtam kipréselni magamból. Hallottam, ahogy a „mi” szócskát kiemelik és fontosabbá teszik minden másnál a Földön. Mélyet lélegeztem ki és be, megpróbáltam másra gondolni, valaki mássá válni, mert majd szétvetett a düh. Meg akartam nőni, föléjük magasodni. Felülről akartam lenézni rájuk, nevetségesnek látni őket. Nézd csak! Nézd őket: holnap iskolába kell menniük, olyan dolgokat csinálni, amit a hátuk közepére sem kívánnak, és most ott ülnek hagymával a hónuk alatt, és azt várják, hogy belázasodjanak.

A gondolataim segítettek. A bátyáim hirtelen remekül néztek ki. Mind a hatan próbáltak a lehető legkevesebbet mozogni. Néha tétován az orrukhoz emelték a kezüket és óvatosan tapogatták, folyik-e már az orruk, a hagymák mellett a ’nedves törölköző’módszert is alkalmazták Ugyanis  a tarkóra rakott nedves törölközőtől csöpög az orrod. Egyúttal a cipőiket is teletömték kartonpapírral, ugyanis ha ezt teszed, a rosszullét soha nem marad el. Szinte azonnal kiszáradásos tüneteket mutatsz. A törölközőtől folyik az orrod, a kartonpapír kiszívja a testedből a nedvességet és mindennek a tetejében a hagymától még lázad is lesz. Azt mondják, hogy még a legjobb orvos sem tudja diagnosztizálni, milyen betegségről van szó.
Felemeltem mindkét karomat, így a hagymák a földre estek, eldobtam magamtól a vizes törölközőt és lehajoltam, hogy kioldjam a cipőmet.

— Mit csinálsz? — kérdezték a bátyáim.
— Semmit! — mondtam — Dőljetek akkor csak ti hatan ágynak! Holnap nekem úgysem kell azt csinálnom, amit nektek, nekem nincs szükségem hagymákra, törölközőre és a cipőbe gyömöszölt  kartonpapírra sem, és már amúgy is kezdek  rosszul lenni.
A bátyáim rám néztek, majd egymásra és újra rám, és ez ujjbegyükkel megtapogatták az arcukat.
— Tényleg rosszul vagy? — kérdezték.
Talán csak egy kicsit rosszul lettem a testvéreimtől és a dühtől, vagy talán egyszerű véletlen? Vagy ki tudja, lehet, hogy a a hagymába fúrt lyukak  tényleg gyorsabb eredményt hoznak?
— Igen — mondtam, miközben a kartont, amit egy kicsit nyirkosnak éreztem, kivettem az egyik, majd a másik cipőmből. — Ti még semmit sem éreztek?

A bátyáim egyszerre néztek a lábukra. Ott nem volt semmi látnivaló. Láttam, ahogy a lábujjaik mozognak a cipőjükk orrában, ahogy rázzák a felsőtestüket , hogy érezzék a lefolyó izzadságcseppeket. Láttam, ahogy a fülükhöz nyúlnak, hogy lázasak-e már.
— Ti idősebbek vagytok — mondtam — és nagyobbak, többet kell várnotok az eredményre.
Az ajtónál megfordultam. A dühöm nagy része már elmúlt. Csak szánalmat éreztem a bátyáim iránt.
— Sok sikert!
De ez már nem segített.

Aznap délután apánk megragadta a kezemet és felkiabált az emeletre, hogy megy-e még velünk valaki a szupermarketbe, ahol mindig kaptunk valami finomságot. Négy órakor anyánk is felkiabált az emeletre, hogy van-e kedve valakinek barna cukros-almás palacsintát enni. És — a nap fénypontjaként — látogatónk is jött, aki elújságolta, hogy vett egy gyors és drága autót és szívesen elvisz vele egy körre mindannyiunkat.
A bátyáim elszalasztották a nap kellemes történését. Kora este hallottam, hogy a fejem fölött tizenkét hagyma esik földre, éppen akkor, amikor a látogató hölgy azt mondta, hogy a gyorsaság és a luxus nem fontos az életben.
— Fő az egészség! — mondta és a bátyáim felé biccentett, akik egyesével bemasíroztak a szobába, és ugyan fáradtnak, de egyébként jól néztek ki.  

Fordította Varga Edit 
Szerkesztette Jankovits Dániel és Tar Noémi

2013. március 24., vasárnap

Mégsem - Ja, nee

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 141-143. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Mégsem

Ha nem vesszük fel azonnal a kabátot és a sálat, és villámgyorsan nem indulunk el kifelé, anya odaad minket az első járókelőnek. Már annyira, de annyira elege van belőlünk, és egyszerűen borzasztó, hogy mi mindig csak a bajt keressük a házban.

Még egyik kezünk se volt a kabát ujjában, mikor csengettek. A bátyáim és én megdermedtünk. Hirtelen kiszáradt a szánk, és anya arcát fürkésztük, vajon vár-e valakit, akinek teherautója van és gyerekeket visz el.

Anya nem szólt semmit, csak fújtatott néhányat. Legszívesebben ott helyben elsüllyedtünk volna, igyekeztünk láthatatlanná válni. Odasimultunk a falhoz, meglapultunk a lépcsőkorlát mögött, összekuporodtunk a széken. A szívünk sem tudott volna halkabban dobogni.

Mikor kinyílt az ajtó, fellélegeztünk, mert csak a parasztasszony volt az, aki minden héten eljött hozzánk. Elővette a heti vajadagot, odaadta anyának és odaköszönt nekünk:
— Szervusztok, fiúk!
Tőlünk érdeklődött, hogy vajon a tűzoltóság még aznap kimegy-e a jégre. Ő nem tudott semmi biztosat, de valószínűleg szükség lesz rá.

Már hét napja keményen fagyott, és nem úgy tűnt, mintha a következő héten kevesebb tűzifát kellene majd elhasználnunk.
— Ellenőrizniük kell a jég vastagságát — mondta az asszony. — A jég jól csúszik, ezt mindenki tudja, de bármikor beszakadhat. Nem ez lenne az első eset.
— Tényleg nem — mondta anya, és várt egy kicsit, mert az asszony vett egy hatalmas levegőt, és úgy tűnt, mintha még egy történetbe akarna kezdeni. De nem kezdett semmibe. Bent lassan ugyanolyan hideg lett, mint kint.

Anyára néztünk, aztán a nénire, aki egyik lábáról a másikra állt, majd félig megfordult, mintha indulni készülne. Még „Szép napot!” fog kívánni, mint mindig, mielőtt elmegy, és indul is.
A néni úgy tett, mintha a könyökével oldalba bökne valakit.
— Akkor jövő héten… — mondta anya.
— Jó — mondta a néni. — Jó.

Kezét a szája elé emelte, mintha ellenőrizni akarná, hogy nyitva van-e még. Aztán egy szuszra elmondta azt a történetet, amin évek óta rágódott. Azt kérdezte, vajon anya tudja-e, hogy a kedvenc macskája a jég alatt veszett oda, nem sokkal az asszonyok esete előtt, tavaly télen. És emlékszünk-e még rá, hogy az olvadás után két nőt találtak, egy idősebb asszonyt a féleszű húgával? Ugye emlékszünk erre?
— Karöltve találtak rájuk, mintha a víz alatt megpróbáltak volna továbbkorcsolyázni, még a sapkájuk is rajtuk volt — mesélte a néni.
— Azt beszélik — hagyta rá anya, és hallottuk, hogy a hangja megváltozott, mintha befagyott volna a torka. Aztán az orrával pontot tett a mondat végére. — Gondoljunk inkább valami vidámabbra!
— Jó — mondta a parasztasszony. — Igaz, a jégen csúszkálni jó mulatság. A tél a legutolsó.
Anyának fogalma sem volt, mi lehet a télben a legutolsó.
— Köszönjük! — mondta, és becsukta az ajtót, aztán egy ideig még ott állt, mintha a csukott ajtón keresztül is a parasztasszonyt nézné. Hallottuk, hogy lassan, reszketve lélegzik.
— Nem voltam valami udvarias — motyogott maga elé.

Nem voltunk biztosak abban, hogy tudja, hogy még ott vagyunk. Gondoltuk, egy óvatos köhintéssel emlékeztetjük rá, de nem beszéltünk össze, így mindenki egyszerre kezdett köhécselni.
Anya meg sem moccant. Kis időbe telt, mire felemelte a fejét és ránk nézett. Még egyszer mondta, hogy nem volt valami udvarias. De más nem történt.

A parasztasszony már tíz éve azt mesélte, hogy a kedvenc macskája tavaly télen odaveszett a jég alatt, és a két nő is már tíz éve tavaly került a jég alá. Néhány tél óta mindig újabb és újabb részletek derültek ki a történetből, amelyek egyre cifrábbak lettek.
— Még rajtuk volt a sapka… honnan veszi ezt? — töprengett anya.
— Ki tudja… — mondtuk, és egymásra néztünk. A lépcsőkorlátba kapaszkodva felálltunk, lesimítottuk a kabátunkat és felvettük a sapkát. Mintha az anyag zizegése álomból ébresztette volna fel anyát. Pislogott, és lebiggyesztette a száját.

— Hova-hova?— kérdezte
— Hát, kifelé! — feleltük. — Villámgyorsan!
— Persze, a csatornához, mi? Ha nem veszitek le azonnal a kabátot, nem akasztjátok a sálatokat a fogasra, és nem mentek villámgyorsan a konyhába, becsavarlak titeket egy szőnyegbe, és odaadlak egy teherautósofőrnek.
Mert egyszerűen borzasztó, hogy mi mindig csak a bajt keressük odakint — gondoltuk, és ránéztünk, hogy ő is ezt gondolja-e. — Nem is akartunk a jégre menni!
— Persze, hogy nem! — dohogott anya. — Inkább alá.
Határozottan a konyha felé mutatott:
— Sipirc! — mondta, és megparancsolta, hogy üljünk a földre, a pultra, a kredencre és az egyetlen sámlira. Csendben kellett maradnunk, és nézni, ahogy palacsintát süt nekünk. És nehogy megkérdezzük, miért pont most csinálja ezt, mert nincs semmi különösebb oka.

Fordította: Sápi Ágnes
Szerkesztette: Kerti Anna, Borián Csilla, Brezvai Szilvia, Gábeli Emese, Szarvas Ágnes

2013. március 1., péntek

Velünk született tudás - Aangeboren

Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 7-9. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010

Velünk született tudás

A testvéreim és én az ágyban forgolódtunk, és próbáltuk megtalálni a jó oldalunkat. Aznap este valahogy nem sikerült elaludnunk, olyan sok dolog kavargott a fejünkben.  Zsúfolt napunk volt. Annyi mindent csináltunk, hogy még gondolkodni sem maradt időnk, és ezt még elalvás előtt szerettük volna pótolni. Ott forgolódtunk a nagy sötétségben, a hátunkról az oldalunkra, utána a hasunkra, aztán vissza az oldalunkra, mintha a saját gondolatainkban főttünk volna. Úgy tűnt, hogy ennek egyhamar nem is lesz vége, aztán egyszercsak a bátyám a sötétben azt kérdezte, tudom-e, mitől cseng a füle.

— Nem tudtam, hogy neked valaha is csengett a füled — mondtam.  Én még sosem hallottam a te füledet, vagy legalábbis nem emlékszem rá.
A bátyám azt válaszolta, hogy ez őt egyáltalán nem lepi meg.
— Kívülállók nem is hallhatják a csengést. Csak én rémülök meg tőle újra és újra. Te mit tennél, ha egyfolytában a leendő sírodon táncolnának?!

Mivel épp hason feküdtem és egyik fülem egészen a párnába süppedt, csak a felét hallottam annak, amit a bátyám mondott. Időbe telt, amíg valahogy összeraktam a mondatait, és amikor magam elé képzeltem a leendő sírját, ijedten ültem fel az ágyban.
— Biztos vagy te ebben a sír dologban?  kérdeztem. Közben meresztgettem a szemem, de így sem láttam a bátyámat a sötétben.
— Fel sem merül, hogy biztosak vagyunk-e benne — mondta. — Ez olyasmi, amit mindig is tudtunk. Egyfajta velünk született tudás. Valami régi, örökölt dolog: ha cseng a füled, akkor a leendő sírodon táncolnak.
— Akkor hogy lehet, hogy én erről nem tudok? — kérdeztem. 

Lerúgtam magamról a takarót, próbáltam kitapogatni a lábammal a papucsomat a hideg linóleumon, de nem találtam. Lábujjhegyen settenkedtem át a másik szobába, ahol a többi testvérem aludt. Még ők is ébren voltak. Amikor meghallották, hogy a lábujjam a linóleumhoz tapadt, felültek és felkapcsolták a kislámpát. Kérdezték, hogy mi a baj, és olyan arcot vágtak, mint akik azt remélik, hogy nagy baj van.

Megkérdeztem, hogy nekik csengett-e már a fülük, és tudják-e, hogy olyankor mi történik valójában. Visszatartottam a lélegzetemet, hogy legyen lehetőségük gondolkodási időt kérni, de nem volt rá szükségük.  Egyből rávágták, hogy rendszeresen cseng a fülük, és olyankor valaki a leendő sírjukon táncol. Aztán kissé üveges tekintettel meredtek rám, ahogy máskor is szoktak. Ilyenkor mindig tudom, hogy nagyon fiatal vagyok, sőt, túl fiatal. Vagyis  a legfiatalabb.
 Úgy érted, a te füled még sosem csengett? — kérdezte a bátyám.
— Nem, még soha, vagy legalábbis nem tudok róla.
A bátyáim összenéztek, még egyszer szemügyre vették a fülemet, és összehúzták a szemöldöküket.
— Várjunk csak! — tette fel kezét az egyik bátyám. — Te  azt akarod nekem bemesélni, hogy sosem viszketett még  a bal tenyered?!
— Vagy a jobb?! — kérdezte egy másik testvérem. Felhúztam a vállam és megráztam a fejemet.
— Ha viszket a bal tenyered, pénz áll a házhoz — mondta megint egy másik.
— És ha a jobb viszket, akkor meg elköltöd.

Így megy ez.  Bal tenyér a gyarapodás, jobb tenyér a pénzkiadás. Gombóc lett a torkomban. Nézegettem a tenyeremet, ami tudtommal még soha sem viszketett. Nem is csoda, hiszen se nagy gazdagság, se nagyobb veszteség nem ért soha.
— És ti ezt csak úgy tudjátok! — méltatlankodtam. — Miért nem beszélt nekem erről soha senki?
— Ez egy olyan dolog, amit nem kell elmondani  —  felelték kórusban.
— Ez a génjeinkben van. Egyfajta velünk született tudás.
— Ahogy azt is tudja mindenki már születése előtt, hogy ha zúg a füle, akkor valaki róla pletykál — mondta az egyik bátyám.
— Vagy ha ég — fűzték hozzá a többiek. — Igen, ha ég akkor is, meg akkor is, ha viszket. Mindegyik ugyanazt jelenti: valaki rólad pletykál.

Nem bírtam tovább egy helyben maradni. Ennyi újdonságot így egymás után még életemben nem hallottam. Hirtelen minden, amiről már születésem előtt tudnom kellett volna, egy időben jött ki rajtam. Viszketett mindkét tenyerem, és egyszerre égett, viszketett és csengett a fülem.

Ránéztem a testvéreimre: a legidősebbre, a legcsendesebbre, a legigazabbra, a legtávolibbra, a legkedvesebbre és a leggyorsabbra. Mindannyian az orrukat vakarták.
— Jaj, ne! — mondtam. —  Csak nem jelent az is valamit, ha viszket az orrod?
— De, de! — vigyorogtak a testvéreim. — Azt, hogy valaki ránk gondol.

És valóban. Abban a pillanatban apánk lépett be a szobába. Ő gondolt ránk. Ki is osztotta nekünk a pofonokat, hogy csak úgy csengett a fülünk, és még jó sokáig égett is.

Járási Nikolett és Kelemen Ágnes fordítása
Szerkesztette Keserű Júlia, Jankovich Dániel, Varga Edit és Tar Emese