Részlet A bátyáim és én (Broere) c. könyvből, 156-158. o., Uitgeverij Querido, Amsterdam, 2010
A lány, aki melegséget hozott
Egy nap egy kislány költözött hozzánk. Édesapánk azt mondta Françoise-nak hívják. Először nem hittük, hogy ez az igazi neve. Egyik bátyám úgy gondolta, apánk azért adta neki ezt a nevet, hogy egyértelmű legyen, a lány csak franciául tud beszélni. Másik bátyám szerint a név a honvágy ellenszeréül szolgált. Nálunk ugyanis két héten át a mi nyelvünket kellett beszélnie, ha honvágya támad francia otthona után, egy francia név majd vigaszt nyújt neki.
A lány kissé zavartan nézett ránk, amikor édesanyánk és apánk és a bátyáim ajtót nyitottak. A lány — aki úgy állt a küszöbön, mintha valaki odatette volna, majd gyorsan elszaladt — halkan bemutatkozott: — Françoise.
Szóval mégis, gondoltuk, és ahogy apánk kérte, kórusban mondtuk: — Isten hozott, Françoise!
Ez úgy hangzott, mintha máris nyelvleckét adtunk volna neki, mivel megpróbáltuk mozdulatainkkal érzékeltetni, hogy szívesen látjuk. Egyik bátyám oldalra biccentette fejét és mosolygott, a másik összecsapta két tenyerét, a többi bátyám pedig kinyújtott karral a nappali felé mutatott, ahova abban a pillanatban befújt a hideg szél.
Mindannyiunk közül édesanyánk volt a legvendégszeretőbb. Behúzta Françoise-t az előszobába és elkezdte kicsomagolni, mintha ajándékba kaptuk volna. Levette róla a sapkát, a sálat, lehúzta a kesztyűjét és a kabátját és anya eközben arról is gondoskodott, hogy Françoise egyúttal mindannyiunk nevét is megtanulja, amiből az lett, hogy azonnal mindet el is felejtette.
Amikor kicsomagolva állt és sugárzott a nappaliban, pár másodpercig senki sem mozdult. Úgy véltük, Françoise olyasmi, ami első látásra kályhához illene. Sötétkék kötött lábakon állt és vastag piros gyapjúruha volt rajta, hajában pedig szalag ékeskedett, ami szerintünk szintén gyapjúból készült, ráadásul horgolva volt, benne fagyöngyökkel. Ő volt a legmelegségesebb lány, aki valaha a házunkban járt.
— Françoise — szólt neki apánk, miközben felénk hunyorított. Odaszaladt anyánkhoz, kezét a vállára tette, s közben anyánk nevét mondta. Ezután újra hunyorított és megragadta legidősebb bátyámat. Françoise bólintott, mikor testvérem nevét hallotta, de én láttam, hogy még abban a pillanatban el is felejtette. A bátyáimnak mindez nem tűnt fel. Ők túlságosan el voltak foglalva az előnyös kiállásukkal és a kacsintással. Amikor a nevüket hallották, mellkasukat kidüllesztették, és ha tudtak volna, még fényt is árasztottak volna
Françoise egyikről a másikra tekintgetett, majd körbe nézett. Rögtön rájöttem, hogy egy szót keres. Amint megtalálta, rámutatott.
— Fa! — mondta. De akár azt is mondhatta volna, hogy álom, vagy szép, mert úgy bukott ki belőle.
A bátyáim rettenetesen izgatottak lettek. Bólogatva a karácsonyfa mellé álltak és mutogattak a gömbökre, a girlandokra, a csúcsra és megneveztek mindent, ami csak eszükbe jutott, mert meg akarták tanítani a nyelvünket Françoise-nak. A magas, az óra, a csillag és az ünnep hirtelen mind nagyon fontos szavakká váltak számukra.
Françoise kissé elkedvetlenedett, úgyhogy megvontam a vállam és kezemmel letöröltem a levegőt. Egy zsákot rajzoltam a levegőbe, amibe beletettem a bátyáim szavait és egyszerűen azt kiáltottam: — Hurrá, fenyőfa!
Előző héten, mikor a fa épp fel lett állítva, ugyanígy tettem, amitől mindenkinek elállt a szava. És most megint.
Apánk, anyánk, a bátyáim és én, mindannyian Françoise irányába néztünk, de ő csak engem bámult, kacsintott felém és szélesen mosolygott.
— Hurrá, fenyőfa! — mondta, és nagy meglepetésemre a szüleim tapsolni kezdtek. A bátyáim nem tapsoltak. Csak morgolódtak, és én nem értettem, miért.
Három nappal később még mindig nem értettem a dolgot. A bátyáim egész idő alatt azon fáradoztak, hogy Françoise-t megtanítsák a nyelvünkre. Egyik bátyám rajzolt neki egy korcsolyát, melyen nyilak és szavak szerepeltek, de Françoise például a cipőfűzőt képtelen volt megjegyezni. Másik bátyám egy egész délutánt töltött a konyhában, hogy Françoise-nak piskótát süssön, de ő így se tudta elsajátítani a tojás, a tej és a cukor szavakat. A bátyáim minél jobban kitettek magukért, Françoise annál kevesebb szót jegyzett meg.
A pulyka után, a karácsonyi vacsorán — ahol sokszor állt be a csend — teljesen bizonyos lettem benne, hogy Françoise-zal egyszerűen és világosan kell beszélni. Közelebb kúsztam hozzá a kanapén, kályha-karjait magam köré vontam és jól érthetően így szóltam: — Hurrá, meleg!
Efféle dolgokat megértett.
— Hurrá, meleg! — ismételte.
Bólintottam és fekve maradtam, miközben a bátyáim irigykedve néztek rám, amiért az ő módszerük nem volt ilyen eredményes.
— Hurrá, Kari! — mondta Françoise hirtelen.
Bólintottam, bár kedvem lett volna szólni, hogy nem ez a nevem. De ha egyszer beburkol a melegség, jobban teszed, ha szemet hunysz egy-egy hiba felett.
Gábeli Emese fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése